A 2018. szeptember 11.-ei napot ha jellemeznem kellene azt mondanám: "vissza a taposómalomba". Amikor elkezdtem a minimalizmus felé kacsintgatni megemlítettem egy bejegyzésben, hogy mennyire stresszes és ideges vagyok a munkahelyem miatt. Amivel hosszútávon kellene valamit kezdenem, de az időbeosztásom annyira sűrű, hogy néha arra nem marad időm, hogy két dolog között elmenjek a mosdóba, igyak egy kis vizet, esetleg ebédeljek. A legrosszabb az, hogy tudom: ha megszerzem a diplomát még inkább le leszek terhelve.
Ha ez nem lett volna elég, akkor szeptember lévén az egyetem is bejött a képbe és vele együtt az eszméletlen mennyiségű gyakorlatok is. Amikről így első héten sikeresen lemaradtam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bementem a munkahelyre reggel és szomorúan konstatáltam, hogy amit terveztem csinálni, azt nem fogom tudni ezen a napon elkezdeni. Tehát bevállaltam egy sokkal összetettebb és több időt/koncentrálást igénylő feladatot. Amivel persze megcsúsztam, így idegeskedtem egy sort, hogy nem érek be az egyetemre. Írtam a tanáromnak egy e-mail-t 11 órakor, hogy a 12:30-as kezdetű órára nem fogok tudni beérni. Vissza is jött a válasz: az órának már vége, fél tízkor kezdődött.
A szívem ezen a ponton kihagyott egy ütemet. A következő az volt, hogy megnyitottam az órarendemet és teljesen ledöbbentem. Ugyanis rosszul emlékeztem, így kiderült, hogy nem csak az első gyakorlatot halasztottam el, de az azt követő előadásra sem fogok beérni, majd a két órakor kezdődő gyakorlatot is ki fogom hagyni. Az utóbbi volt az, amit nem tettem. Kerestem egy kollégát, akinek átadtam a dolgokat (persze egész órán azért idegeskedtem, hogy jól csinálja meg). Mielőtt azonban a munkahelyről szabadultam volna, a nagy sietségben sikeresen levertem egy nagyon fontos dolgot. A helyzetet az mentette meg, hogy az anyag nem tört el, különben a lefejezés lett volna a minimum, amit kapok.
Az amúgy is remek napomon már csak egy gyakorlat tudott segíteni, ahol a labortársaim szépen szólva is idióták voltak. A nap csúcspontja az volt, amikor hazaértem és kiordíthattam magamból a felgyülemlett feszültséget. Soha nem csináltam még ilyet, de most határozottan jól esett. Miután végeztem a kitöréssel, leültem és megebédeltem, mert erre a nap folyamán nem volt időm, hiába vittem magammal az itthon elkészített bolognai spagettit.
Ezek után este azt olvastam az egyik blogon, hogy az, ahogyan megbirkózunk az életben lévő kihívásokkal és nehézségekkel, nem a képességeinktől, hanem a gondolkodásunktól függ. Higgyétek el: én lennék a legboldogabb ember, ha akadna elég időm gondolkodni. Jelenleg ott tartok, hogy hiába dobozoltam be minden cuccomat és ürítettem ki a ruhatáramat, egyszerűen nem tudok minimalistaként élni. Csak két nap telt el az egyetem elkezdődése óta, de rettentően le vagyok terhelve. Viszont az alvással nincs bajom. Bárhol és bármikor el tudok aludni, mióta este nem nagyon engedhetem meg magamnak.
Abban reménykedek, hogy a szerdai napokon kicsit összébb fogom tudni kapni magamat (nincs egyetem) és átgondolni, hogy mihez is kezdjek az új kihívásokkal, és hogyan birkózzak meg a mindennapi stresszel.
Ha ez nem lett volna elég, akkor szeptember lévén az egyetem is bejött a képbe és vele együtt az eszméletlen mennyiségű gyakorlatok is. Amikről így első héten sikeresen lemaradtam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bementem a munkahelyre reggel és szomorúan konstatáltam, hogy amit terveztem csinálni, azt nem fogom tudni ezen a napon elkezdeni. Tehát bevállaltam egy sokkal összetettebb és több időt/koncentrálást igénylő feladatot. Amivel persze megcsúsztam, így idegeskedtem egy sort, hogy nem érek be az egyetemre. Írtam a tanáromnak egy e-mail-t 11 órakor, hogy a 12:30-as kezdetű órára nem fogok tudni beérni. Vissza is jött a válasz: az órának már vége, fél tízkor kezdődött.
A szívem ezen a ponton kihagyott egy ütemet. A következő az volt, hogy megnyitottam az órarendemet és teljesen ledöbbentem. Ugyanis rosszul emlékeztem, így kiderült, hogy nem csak az első gyakorlatot halasztottam el, de az azt követő előadásra sem fogok beérni, majd a két órakor kezdődő gyakorlatot is ki fogom hagyni. Az utóbbi volt az, amit nem tettem. Kerestem egy kollégát, akinek átadtam a dolgokat (persze egész órán azért idegeskedtem, hogy jól csinálja meg). Mielőtt azonban a munkahelyről szabadultam volna, a nagy sietségben sikeresen levertem egy nagyon fontos dolgot. A helyzetet az mentette meg, hogy az anyag nem tört el, különben a lefejezés lett volna a minimum, amit kapok.
Az amúgy is remek napomon már csak egy gyakorlat tudott segíteni, ahol a labortársaim szépen szólva is idióták voltak. A nap csúcspontja az volt, amikor hazaértem és kiordíthattam magamból a felgyülemlett feszültséget. Soha nem csináltam még ilyet, de most határozottan jól esett. Miután végeztem a kitöréssel, leültem és megebédeltem, mert erre a nap folyamán nem volt időm, hiába vittem magammal az itthon elkészített bolognai spagettit.
Ezek után este azt olvastam az egyik blogon, hogy az, ahogyan megbirkózunk az életben lévő kihívásokkal és nehézségekkel, nem a képességeinktől, hanem a gondolkodásunktól függ. Higgyétek el: én lennék a legboldogabb ember, ha akadna elég időm gondolkodni. Jelenleg ott tartok, hogy hiába dobozoltam be minden cuccomat és ürítettem ki a ruhatáramat, egyszerűen nem tudok minimalistaként élni. Csak két nap telt el az egyetem elkezdődése óta, de rettentően le vagyok terhelve. Viszont az alvással nincs bajom. Bárhol és bármikor el tudok aludni, mióta este nem nagyon engedhetem meg magamnak.
Abban reménykedek, hogy a szerdai napokon kicsit összébb fogom tudni kapni magamat (nincs egyetem) és átgondolni, hogy mihez is kezdjek az új kihívásokkal, és hogyan birkózzak meg a mindennapi stresszel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése