Szeptember 5.-én egy pár fehérneműn és egy pólón kívül semmit sem vettem elő a dobozokból. Amit én magam is furcsáltam. Egyszerűen nem volt másra szükségem. Ugyanakkor kezdtem rosszul érezni magamat a sok doboz láttán. Ha tényleg ennyire kevés dologra van szükségem, akkor mégis miért van ennyire sok holmim? Megdöbbentő felismerés volt, hogy mennyire nem használom a tárgyaimat. Nincs szükségem a hatodik fajta tusfürdőre, a sokadik farmernadrágra (ami egyébként szűk és fáj benne mindenem), a sok pulóverre, a szoknyáimra, a cipőimre, a rengeteg táskámra.
Szeptember 6.-án aztán váratlan kedélyváltozás állt be nálam. Ekkor éreztem először azt, hogy meg lesz az előző napok böjtölésének az eredménye. A dolgon az sem segített, hogy elmentem plazmát adni a Corvinhoz, és onnan már egy köpésre van a pláza. A plusz pénz és a leértékelések mámorítóan hatottak rám. Nem vagyok rá büszke, de ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy vásároltam egy ruhát. Amivel az a tervem, hogy szétszedem két részre, ha már édesanyám volt olyan előrelátó és megtanított varrni pár évvel ezelőtt. Tehát, ha a dolgok jelenlegi állását nézzük, akkor vettem egy olyan ruhadarabot, amire jelenleg semmi szükségem sincs.
Az egész napom abból állt, hogy rohangáltam egyik helyről a másikra. Elmentem a könyvtárba, visszavittem a kikölcsönzött könyveket, amelyeknek csak a 2/3-át olvastam el a három hónap alatt. Ami szintén elgondolkoztatott, így most nem 6 könyvet vettem ki egyszerre, hanem visszafogtam magamat és kettő hosszabb terjedelmű jött velem haza. Hatalmas könyvmoly vagyok, de az elmúlt napokban rá kellett döbbennem, hogy nem is olvasok olyan sokat, mint amennyi könyvem van. Nehéz lesz, de előbb-utóbb ezektől is szeretnék megválni, mert csak a helyet foglalják. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy kis e-könyv olvasóm, így továbbra is azt tudom majd csinálni, amit szeretek. A kütyü nagyon kevés helyet foglal és mégis rengeteg történet ráfér, úgyhogy ideje leszámolni a papíralapú könyvekkel.
Hatodikán az egyetemre is be kellett mennem, ami kicsit "vissza a civilizációba" módon sikeredett. Mint az őskövület vánszorogtam el a metróig és szálltam át a villamosra. Nincs semmi bajom a tömeggel, de nem kedvelem, amikor egy csapat gólya (értsd: 300 fő) lesodor az útról. Ennek ellenére üdítő volt találkozni a csoporttársaimmal, és azt hiszem elmondhatom, hogy nagyon várom a hétfői napot, amikor elkezdődnek a közös óráink és gyakorlataink.
Kicsomagoltam egy arctisztítót és egy-egy kéz -és lábvedő krémet is, mert rettentően néztem ki. Ez volt az a nap, amikor előkerült a borotva is, hogy embernek érezhessem magamat. Érdekes módon a hajszárítót még nem bányásztam elő, mert eléggé meleg volt az idő ahhoz, hogy magától megszáradjon a lombkoronám.
A munkahelyi stressz annyira kikészített, hogy este aludni sem tudtam. Ráadásul még mindig bűntudatot éreztem a költekezés miatt. Szeptember 7.-én ezért a túlélés stratégiáját választottam. Felkeltem, ittam egy kávét, megmostam az arcomat (kivettem egy szoknyát a jó idő kedvéért), felöltöztem és beültem a tök sötét tárgyalóba. Az volt a tervem, hogy végig hallgatom az előadást és utána hazamegyek kipihenni magamat. Ehhez képest ez sem igazán jött össze.
A délelőttömet teljesen lefoglalta a három órán át tartó értekezlet. Ami így nem is tűnhet olyan soknak, de tekintve, hogy kilencre járok dolgozni és előtte nem reggeliztem, délre eléggé éhes voltam. Az értekezlet után rögtön lerohant a főnököm, így gondolkozni sem maradt időm, nem hogy ebédelni. A helyzetet három órakor az egyik kolleganőm oldotta meg, aki születésnapi sütögetést szervezett egy másik kollégának, és a bulira engem is meghívtak. Így bár kicsit megkésve, de ételhez jutottam. A dologhoz hozzátartozik, hogy éjfélig iszogattunk egy kocsmába, úgyhogy rettentően fáradt voltam, amire hazaértem.
A munkahely és a kocsma között sétálva rájöttem valamire. Egy éve élek Budapesten, és soha nem jártam körbe a várost. Nem jártam a Parlamentben, a Népligetben, a Hősök terén, a Citadellánál, a Gellérthegynél, konkrétan egyáltalán nem "turistáskodtam". Az öcsém, aki havonta feljár ide, többet látott a városból, mint én. Van olyan hely, amiről csak azért tudom, hogy létek, mert a metró megáll ott is. A Kálvin térnél szállok át mindennap, de ha felmennék a felszínre biztosan eltévednék. Ami eléggé szomorú. Így elhatároztam, hogy ezentúl minden hónapban legalább egyszer szánok rá időt és körbejárom a várost. Kezdve a 7.-ei nappal (inkább éjszakával), amikor a kis társasággal átsétáltam a Lánchídon.
A közeljövőben szeretnék minden előbb felsorolt helyre eljutni, plusz a fogaskerekűt sem hagynám ki, annak ellenére, hogy ahhoz tavaly ilyenkor már volt szerencsém.
Tehát ezeken a napokon annyira lefoglalt mások problémái, hogy gondolkodni sem maradt időm. A bűnözés ellenére úgy gondolom, hogy továbbra is megpróbálok minimalistaként élni, és csak a szükséges dolgokat pakoltam ki a dobozokból. Sokat gondolkoztam rajta, hogy elkezdek kirámolni és szelektálni, de úgy érzem most abban a lelki állapotban vagyok, hogy minden kisebb dolgot, amihez valamilyen szinten kötődök (ugyanakkor teljesen hasznavehetetlen) megtartanék.
Szeptember 6.-án aztán váratlan kedélyváltozás állt be nálam. Ekkor éreztem először azt, hogy meg lesz az előző napok böjtölésének az eredménye. A dolgon az sem segített, hogy elmentem plazmát adni a Corvinhoz, és onnan már egy köpésre van a pláza. A plusz pénz és a leértékelések mámorítóan hatottak rám. Nem vagyok rá büszke, de ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy vásároltam egy ruhát. Amivel az a tervem, hogy szétszedem két részre, ha már édesanyám volt olyan előrelátó és megtanított varrni pár évvel ezelőtt. Tehát, ha a dolgok jelenlegi állását nézzük, akkor vettem egy olyan ruhadarabot, amire jelenleg semmi szükségem sincs.
Az egész napom abból állt, hogy rohangáltam egyik helyről a másikra. Elmentem a könyvtárba, visszavittem a kikölcsönzött könyveket, amelyeknek csak a 2/3-át olvastam el a három hónap alatt. Ami szintén elgondolkoztatott, így most nem 6 könyvet vettem ki egyszerre, hanem visszafogtam magamat és kettő hosszabb terjedelmű jött velem haza. Hatalmas könyvmoly vagyok, de az elmúlt napokban rá kellett döbbennem, hogy nem is olvasok olyan sokat, mint amennyi könyvem van. Nehéz lesz, de előbb-utóbb ezektől is szeretnék megválni, mert csak a helyet foglalják. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy kis e-könyv olvasóm, így továbbra is azt tudom majd csinálni, amit szeretek. A kütyü nagyon kevés helyet foglal és mégis rengeteg történet ráfér, úgyhogy ideje leszámolni a papíralapú könyvekkel.
Hatodikán az egyetemre is be kellett mennem, ami kicsit "vissza a civilizációba" módon sikeredett. Mint az őskövület vánszorogtam el a metróig és szálltam át a villamosra. Nincs semmi bajom a tömeggel, de nem kedvelem, amikor egy csapat gólya (értsd: 300 fő) lesodor az útról. Ennek ellenére üdítő volt találkozni a csoporttársaimmal, és azt hiszem elmondhatom, hogy nagyon várom a hétfői napot, amikor elkezdődnek a közös óráink és gyakorlataink.
Kicsomagoltam egy arctisztítót és egy-egy kéz -és lábvedő krémet is, mert rettentően néztem ki. Ez volt az a nap, amikor előkerült a borotva is, hogy embernek érezhessem magamat. Érdekes módon a hajszárítót még nem bányásztam elő, mert eléggé meleg volt az idő ahhoz, hogy magától megszáradjon a lombkoronám.
A munkahelyi stressz annyira kikészített, hogy este aludni sem tudtam. Ráadásul még mindig bűntudatot éreztem a költekezés miatt. Szeptember 7.-én ezért a túlélés stratégiáját választottam. Felkeltem, ittam egy kávét, megmostam az arcomat (kivettem egy szoknyát a jó idő kedvéért), felöltöztem és beültem a tök sötét tárgyalóba. Az volt a tervem, hogy végig hallgatom az előadást és utána hazamegyek kipihenni magamat. Ehhez képest ez sem igazán jött össze.
A délelőttömet teljesen lefoglalta a három órán át tartó értekezlet. Ami így nem is tűnhet olyan soknak, de tekintve, hogy kilencre járok dolgozni és előtte nem reggeliztem, délre eléggé éhes voltam. Az értekezlet után rögtön lerohant a főnököm, így gondolkozni sem maradt időm, nem hogy ebédelni. A helyzetet három órakor az egyik kolleganőm oldotta meg, aki születésnapi sütögetést szervezett egy másik kollégának, és a bulira engem is meghívtak. Így bár kicsit megkésve, de ételhez jutottam. A dologhoz hozzátartozik, hogy éjfélig iszogattunk egy kocsmába, úgyhogy rettentően fáradt voltam, amire hazaértem.
A munkahely és a kocsma között sétálva rájöttem valamire. Egy éve élek Budapesten, és soha nem jártam körbe a várost. Nem jártam a Parlamentben, a Népligetben, a Hősök terén, a Citadellánál, a Gellérthegynél, konkrétan egyáltalán nem "turistáskodtam". Az öcsém, aki havonta feljár ide, többet látott a városból, mint én. Van olyan hely, amiről csak azért tudom, hogy létek, mert a metró megáll ott is. A Kálvin térnél szállok át mindennap, de ha felmennék a felszínre biztosan eltévednék. Ami eléggé szomorú. Így elhatároztam, hogy ezentúl minden hónapban legalább egyszer szánok rá időt és körbejárom a várost. Kezdve a 7.-ei nappal (inkább éjszakával), amikor a kis társasággal átsétáltam a Lánchídon.
A közeljövőben szeretnék minden előbb felsorolt helyre eljutni, plusz a fogaskerekűt sem hagynám ki, annak ellenére, hogy ahhoz tavaly ilyenkor már volt szerencsém.
Tehát ezeken a napokon annyira lefoglalt mások problémái, hogy gondolkodni sem maradt időm. A bűnözés ellenére úgy gondolom, hogy továbbra is megpróbálok minimalistaként élni, és csak a szükséges dolgokat pakoltam ki a dobozokból. Sokat gondolkoztam rajta, hogy elkezdek kirámolni és szelektálni, de úgy érzem most abban a lelki állapotban vagyok, hogy minden kisebb dolgot, amihez valamilyen szinten kötődök (ugyanakkor teljesen hasznavehetetlen) megtartanék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése