2018. szeptember harmadik napja van, az első nap, amikor megpróbálkozok egy fajta minimalista életet élni.
A tegnapi elrámolás közben hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy mennyi mindenből milyen sok dolgom van. A saját csodálkozásomnál sokkal nagyobb volt a szobatársaim meglepődése. Ugyanis eddig azt hitték: ŐK a gyűjtögetők. Szó, ami szó: nekik sincs valami kevés holmijuk. A különbség az, hogy míg én szépen rendben tartom a tárgyakat, ők szétdobálnak mindenfélét. Ha pedig szökő évente egyszer megpróbálnak rendet rakni a motyójuk között, akkor is úgy néz ki, mint előtte. Én ezzel szemben mindent felcímkézve, ABC sorrendben tartok. Annyira megszállottja vagyok a rendnek, hogy ha az USA-ban élnék a TLC-s műsorkészítők azonnal rohannának hozzám filmet forgatni.
Ha jobban belegondolok nincs is nagy különbség a gyűjtögetők és a rendszerezők között. Mindössze talán annyi, hogy míg az előbbi csoport ezt nyíltan fel meri vállalni, és a nagyvilág szeme láttára él a rendezetlen lom-hegyeken, addig az utóbbi csoport patyolat tiszta házában a földről lehetne enni a desszertet. A mániás takarítóknak is rengeteg háztartási eszközük van, ahogyan a kuponvadászoknak is. Felhalmozzák őket a nagy raktáraikban, a polcaikon és a házukban. Mindezt miért? Hogy utána szépen rá lehessen zárni az ajtót és soha többé ne vegyenek elő semmit a haszontalanabbnál haszontalanabb eszközök közül.
Mondom ezt úgy, hogy én mindegyik csoportba beletartoztam tegnap estéig, ami valljuk be nem volt olyan régen. Még élénken él bennem az ösztön, hogy vásárolnom kell, hogy mindenképpen el kell költenem a pénzemet. Ebben az sem segített, hogy tönkrement a vadonatúj táskám cipzárja. Szerencsére életemben nem dobtam ki még nyugtát, legyen az egy ruha, egy mosogatógép vagy akár egy bevásárlószatyor nyugtája. Amire nem vagyok valami büszke, mert igazán szelektálhattam volna, de most éppen kapóra jött ez a "mániám". Másfél óra turkálás után meg is lett az a bizonyos kis papír, így kénytelen-kelletlen elcammogtam a legközelebbi plázába és visszavittem a táskát. A sztori nem ért itt véget, mert amellett, hogy sorban állás közben el kellett viselnem a szép cipők és táskák látványát, tudva, hogy egyik sem lehet az enyém; emellett az eladó feltette a 1 millió forintos kérdést: "Kér helyette másikat vagy levásárolja?"
Az agytekervényeim csak úgy pörögtek. Így okoskodtam: Leárazva vettem a táskát, tehát ebből az összegből nem fogja futni még egyre. Az új tanévre vettem, tehát ha kérek újat, akkor lesz új táskám az új tanévre, melyet biztosan egy hónap alatt meg fogok unni és veszek még egy táskát annak örömére, hogy túléltem az első hónapot az egyetemen. Ugyanakkor én most valami újba vágtam bele, melynek a legelső célja az, hogy csökkentsem a tulajdonomban lévő tárgyakat. Ha a levásárlást választom, akkor sem vagyok előrébb, mert hiába van 60% kedvezményem (mondtam, hogy kupongyűjtő vagyok) a múlt héten már vettem 3 pár cipőt.
Hogy végül melyiket választottam? Kértem helyette egy másikat, de már előre fájt a szívem azért, amikor majd 30 nap múlva teljesen használatlanul el fogom ajándékozni valakinek.
Ezek után végig kellett vonulnom az egész bevásárlóközpontban, miközben a kedvenc helyeim sorra nyitották ki az ajtóikat, arra csábítva, hogy mindegyik ajtón belépjek és a fizetésemet már a hónap elején elverjem. Megszaporáztam a lépteimet, de szinte hallottam ahogyan a ruhák, cipők, táskák és még az ékszerek is sóvárognak utánam. Ekkor kapcsolták be a nagy hirdetőtáblákát, melyeken a villódzó fények ezt ordították: Engem vegyél meg!, Nem, inkább engem vegyél meg! Most ha engem veszel meg, akkor kapsz még egyet belőlem!, és így tovább. Mire kimenekültem a sok üzlet és a reklámok közül, szinte az idegösszeroppanás szélén voltam. A kezem bizsergett, a testem remegett, a lábam fájt, a pénztárcám viszont hálás volt nekem.
Pár órának el kellett telnie, hogy rádöbbenjek: nekem ez menni fog. Hiába érzem most is azt, hogy az internet bugyraiban megmártózva, az ebayen böngészve kellene még több holmit vásárolnom, az, hogy mégsem így teszek első bizonyítéka annak, hogy az elhatározásom és én is szilárd lábakon állok. Ráadásul nem dőlt össze a világ annak ellenére, hogy nem vettem ma semmit sem.
A tegnapi elrámolás közben hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy mennyi mindenből milyen sok dolgom van. A saját csodálkozásomnál sokkal nagyobb volt a szobatársaim meglepődése. Ugyanis eddig azt hitték: ŐK a gyűjtögetők. Szó, ami szó: nekik sincs valami kevés holmijuk. A különbség az, hogy míg én szépen rendben tartom a tárgyakat, ők szétdobálnak mindenfélét. Ha pedig szökő évente egyszer megpróbálnak rendet rakni a motyójuk között, akkor is úgy néz ki, mint előtte. Én ezzel szemben mindent felcímkézve, ABC sorrendben tartok. Annyira megszállottja vagyok a rendnek, hogy ha az USA-ban élnék a TLC-s műsorkészítők azonnal rohannának hozzám filmet forgatni.
Ha jobban belegondolok nincs is nagy különbség a gyűjtögetők és a rendszerezők között. Mindössze talán annyi, hogy míg az előbbi csoport ezt nyíltan fel meri vállalni, és a nagyvilág szeme láttára él a rendezetlen lom-hegyeken, addig az utóbbi csoport patyolat tiszta házában a földről lehetne enni a desszertet. A mániás takarítóknak is rengeteg háztartási eszközük van, ahogyan a kuponvadászoknak is. Felhalmozzák őket a nagy raktáraikban, a polcaikon és a házukban. Mindezt miért? Hogy utána szépen rá lehessen zárni az ajtót és soha többé ne vegyenek elő semmit a haszontalanabbnál haszontalanabb eszközök közül.
Mondom ezt úgy, hogy én mindegyik csoportba beletartoztam tegnap estéig, ami valljuk be nem volt olyan régen. Még élénken él bennem az ösztön, hogy vásárolnom kell, hogy mindenképpen el kell költenem a pénzemet. Ebben az sem segített, hogy tönkrement a vadonatúj táskám cipzárja. Szerencsére életemben nem dobtam ki még nyugtát, legyen az egy ruha, egy mosogatógép vagy akár egy bevásárlószatyor nyugtája. Amire nem vagyok valami büszke, mert igazán szelektálhattam volna, de most éppen kapóra jött ez a "mániám". Másfél óra turkálás után meg is lett az a bizonyos kis papír, így kénytelen-kelletlen elcammogtam a legközelebbi plázába és visszavittem a táskát. A sztori nem ért itt véget, mert amellett, hogy sorban állás közben el kellett viselnem a szép cipők és táskák látványát, tudva, hogy egyik sem lehet az enyém; emellett az eladó feltette a 1 millió forintos kérdést: "Kér helyette másikat vagy levásárolja?"
Az agytekervényeim csak úgy pörögtek. Így okoskodtam: Leárazva vettem a táskát, tehát ebből az összegből nem fogja futni még egyre. Az új tanévre vettem, tehát ha kérek újat, akkor lesz új táskám az új tanévre, melyet biztosan egy hónap alatt meg fogok unni és veszek még egy táskát annak örömére, hogy túléltem az első hónapot az egyetemen. Ugyanakkor én most valami újba vágtam bele, melynek a legelső célja az, hogy csökkentsem a tulajdonomban lévő tárgyakat. Ha a levásárlást választom, akkor sem vagyok előrébb, mert hiába van 60% kedvezményem (mondtam, hogy kupongyűjtő vagyok) a múlt héten már vettem 3 pár cipőt.
Hogy végül melyiket választottam? Kértem helyette egy másikat, de már előre fájt a szívem azért, amikor majd 30 nap múlva teljesen használatlanul el fogom ajándékozni valakinek.
Ezek után végig kellett vonulnom az egész bevásárlóközpontban, miközben a kedvenc helyeim sorra nyitották ki az ajtóikat, arra csábítva, hogy mindegyik ajtón belépjek és a fizetésemet már a hónap elején elverjem. Megszaporáztam a lépteimet, de szinte hallottam ahogyan a ruhák, cipők, táskák és még az ékszerek is sóvárognak utánam. Ekkor kapcsolták be a nagy hirdetőtáblákát, melyeken a villódzó fények ezt ordították: Engem vegyél meg!, Nem, inkább engem vegyél meg! Most ha engem veszel meg, akkor kapsz még egyet belőlem!, és így tovább. Mire kimenekültem a sok üzlet és a reklámok közül, szinte az idegösszeroppanás szélén voltam. A kezem bizsergett, a testem remegett, a lábam fájt, a pénztárcám viszont hálás volt nekem.
Pár órának el kellett telnie, hogy rádöbbenjek: nekem ez menni fog. Hiába érzem most is azt, hogy az internet bugyraiban megmártózva, az ebayen böngészve kellene még több holmit vásárolnom, az, hogy mégsem így teszek első bizonyítéka annak, hogy az elhatározásom és én is szilárd lábakon állok. Ráadásul nem dőlt össze a világ annak ellenére, hogy nem vettem ma semmit sem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése